Végre beállt a busz. Sokan szálltunk fel, csak jóval később kaptam ülőhelyet. Ülve, amikor már nem kell ügyelni, hogy jól kapaszkodjam, szeretem az utastársakat szemlélni. Próbálom elképzelni milyen életük van, hova igyekeznek, ki vár rájuk otthon.
Velem szemben ült egy, már nem fiatal dreadlock hajú, szikár ember. A bőre annyira sötét csokibarna, hogy már majdnem fekete. Farmer és színes póló, praktikus, kortalanul laza viselet. Kezében egy papírpohárban kávé, amit alig észrevehetően, egy belső ritmusra fel-alá mozgat. Az egész ember szinte vibrál belülről, mégis az az eredendő nyugalom árad a lényéből, ami kevesek sajátja. Rendben van önmagával. Látszik, hogy csak fizikailag van jelen, a lelke máshol repked. Talán az emlékeiben merült el, talán egy régi dalra vagy táncra próbál visszaemlékezni, de az is lehet, hogy éppen egy új dalt komponál… Csodálom, hogy nem vette észre mennyire bámulom. Hirtelen egy szintén farmeros, pólós suhanc kiáltott a busz hátuljából, hogy:
– Állj, csöngettem!
A busz zökkenve állt meg és ő sebtiben elviharozva kiverte a kávét az öreg kezéből. Semmi perc alatt, vissza se nézve elvegyült a gyalogosok között. A megriadt ember bosszúsan nézett a szétfolyt kávéra és csak úgy magának mondódott kissé méltatlankodva:
– Micsoda fiatalember, felborított, elrohant és bocsánatot sem kért! Micsoda tiszteletlenség! – dünnyögte hosszan.
A maradék néhány utas szótlanul nézte végig a kis közjátékot, de láthatóan senki sem akart beleavatkozni, állást foglalni. Gondolták, majd megbékül az öreg. Sajnos akadnak ilyen vademberkék, akik “utánam az özönvíz” módon közlekednek. Csak a mellettem ülő kínosan ápolt, fiatalos hölgy izgett mozgott nyugtalanul. Tekintete repkedve pásztázta végig a közönyös arcokat, végül megállapodott a magában csöndesen méltatlankodó áldozaton. Körbenézett, kihúzta magát, hogy ő majd igazságot tesz! Összeszűkült szemmel, kioktatón sziszegve vetette oda:
– Meddig sajnálkozik még a vacak kávéja miatt, itt az ára, vegyen másikat!
– Tartsa csak meg a pénzét, nem a kávén van a lényeg – hárította el az öreg.
– Miért az én pénzem egy magafajtának nem elég jó? Maradt volna a falujában, ahol tán busz sem jár, ha itt nem tetszik a rendszer! – csattant fel a hölgyike sértődötten.
– Respect, respect… – dünnyögött az öreg válaszul, de a szomszédom csak tovább pattogott. Ötlet után kutattam, hogyan szerelhetném le a nőt, de nem jutottak eszembe a megfelelő szavak. Közben akaratlanul, csak úgy magamnak, én is szajkózni kezdtem az öreget:
– Respect, respect…
A nő hitetlenkedve rámnézett és immár engem vett kezelésbe:
– Menjen vele, ha annnyira pártolja ezt a senkiházit!
– Respect, respect – hallatszott ekkor már kórusban a busz mélyéből is. Most vettem észre, hogy mindenki átszellemülten mosolyog, már az öreg is megbékélve tekintget körül. Szomszédom felpattant és vérig sértve, elvörösödve nyomkodta a leszálló gombot. Még segélykérőn visszanézett a sofőrre, aki szintén mosolyogva, ezzel köszönt el:
– Respect madam, respect!
Alig állt meg a busz, a nő szinte kiesett, és láthatóan fogalma sem volt miért érte őt, a példás állampolgárt, ilyen méltatlan sérelem, hiszen ő segíteni akart. Még egy kávét is felajánlott!

(a minap történt  Torontóban)