Ice story

1.0Csavargóhttps://agota.cafeblog.huAgotahttps://agota.cafeblog.hu/author/agota/Ice story<div> Csodálkozva hallgattam barátném "Ide tudsz jönni?" aggodalmát, már az is szokatlan volt, hogy telefonált, mielőtt elindultam, hiszen este mindent megbeszéltünk. Kiderült, hogy zökkenők vannak a közlekedéssel, mert az ólmos eső jégvilágot varázsolt a város minden vízsintes és függőleges felületére, meg ami közte van! Bőven volt rá ideje egész éjjel… Régóta nem érdekelnek a hírek, de most indokoltnak látszott tájékozódni mi működik. Amy unokám több sms-ben érdeklődött nálam van-e áram, mert náluk nincs. Megtudakoltam, hogy van busz és metró, tehát perceken belül nekivágtam a jégkorszaki kalandnak. Nem is vészes, gondoltam, de amint kettőt léptem szétcsúsztak alattam a talpaim... Ennek fele sem tréfa! Óvatosan araszoltam az olvadtnak tűnő foltokat célozva. A járda mellett hatalmas letört faág, miután megcsodáltam jégcsipkés ünneplő ruháját, lezuhant mögöttem még egy ág! Szerencsére én már messze jártam, majdnem két méternyiről lestem vissza. Nem én lennék, ha fotózás helyett a lábam elé néznék, mégis sikerült elérni a buszmegállót. Síma üvegfalai most a Finlandia vodka palackjához hasonló, durva csíkos díszt kapták. Ilyen üvegből vettem egyszer négy ajtót, de szépségüket lerombolták a gyerekeim, ahogy belülről mindenfélét ráaggattak, nehogy belátás essék a szobájukba. A megállóban felsejlett két várakozó árnya, akkor busz is lesz, nyugtáztam örömmel. A beálló busz lépcsőjét körülményesen közelítettem meg és csak hosszas tipródás után sikerült átvergődnöm a buborék-csillagosan fénylő, egybefüggő jégpáncéllal borított járdaszegélyen. A máskor türelmetlenül utast nógató sofőr most aggódva figyelte, ahogy minden kézzel kapaszkodva, minden lépést kipróbálva végre felkászálódtunk. Neki könnyű, gondoltam, az úttest elsőbbséget élvez a hó eltakarítás és jégmentesítés során. A gyalogos addig ki se tegye a lábacskáit, míg a kocsiknak szabad utat teremtenek és azután a járdákhoz is lesz érkezésük! Érezni lehetett a megkönnyebbült, de kinyilvánítani mégsem merészelt sóhajokat, hogy végre sínen, illetve úton vagyunk mai célunk felé, annak ellenére, hogy ma reggelre az időjárás bizony összeesküdött ellenünk. Mire a metró beindult, mi bőven odaértünk és az első szerelvényre várakozás közben megadóan hallgattuk a hangos bemondó figyelmeztetéseit. A monoton, talán gépi női hang felsorolta melyik állomásoknál várható fennakadás. A villamos vezetékek ugyanis több szakaszon leszakadtak és türelmünket kérték a buszok beállításáig… Érdekes, jutott eszembe, már kora hajnalban szétfagyott a város és még csak most próbálnak intézkedni? Ismerős az illetékesek ráérős hozzáállása, megszokhatnánk végre, hogy Torontóban az első hó minden alkalommal olyan váratlanul éri a közlekedés bármely részlegében részt vevőt, hogy már-már azt hihetné a balga utas, hogy legalábbis Floridában élünk. A mai ólmos eső természetesen még nagyobb természeti csapás, mert be kell vallanunk, hogy ritkábban mutatkozik, mint egy-egy kiadósabb hóvihar, amit a hóekék és az utak lesózása után elintézve kipipálhatunk. Gyakran törtek le faágak a nagyobb mennyiségű hóesés miatt, de korántsem annyi, mint most a rétegesen mindenre ráfagyó jégpáncél súlya alatt. Vajjon hány marad meg az összeroppanó öreg fákból, hogy jövőre árnyat adjon a párás nyári kánikula ellen? A megbeszélt sarkon várakozva azon mulattam, hogy egy gazdi alig lépett be a mekibe, mire a kikötött kutyus felágaskodva sebesen törölgetni kezdte a kirakat-üveget. Erre gazdi visszalépett, erélyes "Ülj! Maradj!" parancsok után újra és újra próbálkozott kávéért menni, de alighogy belépett a kutya egyenest neki az üvegnek! Így játszadoztak, gazdi rövidebb pórázzal is próbálkozott, végül másik üzlet elé kötötte engedetlen kedvencét. Ekkora felhajtás, gondoltam, akár bemehettem volna helyette, de félpercen belül diadalmasan hozta a forró kávét. Mire az én fuvarom befutott, az idáig üres útszéle pont megtelt villogón parkoló kávé-vásárlókkal. Kénytelen voltam röptében felugrani az alig megállt kocsira, becélozva az igen szűkös helyet, ami szerény személyemnek maradt a hátsó ülés jobbszélén. Sebesen kértem a bocsikat, ahogy barátném hátsója körül matattam a biztonsági öv után. Ilyen sikamlós utakon egy tapodtat sem megyek a biztonság eme csekély illúziója nélkül! Amúgy lépésben haladtunk, mert a halmokban heverő letört ágak miatt csak a belső sávot lehetett használni és a közlekedési lámpák sem működvén "egy innen egy onnan" alapon óvatoskodtunk keresztül. Józsi sofőrnek eszébe jutott, hogy van időnk tankolni! Besorolt két másik kocsi mellé a pumpához, és csak a kirohanó pénztáros széles integetésére vettük észre, hogy bizony ha nincs áram, nincs benzin! A sokadik sötét lámpa után már azon aggódtunk, hogy az Aranyvasárnapi misén sem lesz zene, na jó, majd énekelünk anélkül! Nagyobb gond, hogy az ebédre behordott finomságokat sem tudjuk felmelegíteni és se kávé, se tea nem lesz! Mind az öten szinte egyszerre kezdtünk hangosan imádkozni: "Istenkém add, hogy legyen áram a templomban, mert szeretnénk megebédelni mise után!" Egymást támogatva, becsúszkáltunk a nehéz fakapun…és a szomszéd sem bánta, hogy a háza mellé parkoltunk! A templom fényárban úszott, zenés, ünnepi hangulat fogadott bennünket. Imánk meghallgatást nyert! Régen ettem finomabb sült csirkét resztelt krumplival… a kávé is szuper jólesett utána! </div>rich