Semmi

1.0Csavargóhttps://agota.cafeblog.huAgotahttps://agota.cafeblog.hu/author/agota/SemmiA terem egyik sarkát egy jellegtelen alkotás foglalta el. Nem is elfoglalta, inkább csak meghúzódott, nehogy a többi elől elvegye a figyelmet. A nyomorban elpusztult művész utolsó alkotásaként, úgyszólván könyörületből kapott helyet ezen a nívós kiállításon. Alig néhányan jöttek elég közel, hogy észrevegyék a fehér lap tökéletes, ragyogó símaságát. Kis szemlélődés után egyre erősödő hiányérzetet sugallt. Olyan se hideg, se meleg érzést, mint amikor azt mondjuk langyosabb lett a légkör, de nem tudjuk biztosan, hogy hidegebb vagy melegebb. Legtöbben ekkor fordultak sarkon, megrázkódtak mintegy lerázva a kissé kellemetlenül furcsa érzést és átmentek más termekbe. Tudni kell, hogy a művész arra áldozta rövidke keserves életét, hogy a fehér lapot üressé fosztogassa. Minden műve ilyen kísérlet volt, és egy ponton mindegyiket odébb hajította, ekkor újabb lapot vásárolt, hogy újból nekiveselkedjen. Már már ez a mű is kidobásra ítéltetett amikor szerencsétlent elragadta egy szívbénulás. Amikor elvitte a mentő, a rendőrség engedélyével a háziúr kirámolta a nyomorúságos szobát. Csak ez a lap tűnt hasznosíthatónak, olyan "jó lesz valamire" alapon. Sokáig hevert a kapu mellett, végül bevitték a szomszédos gallériába. Talán egy szobrocskát akartak ráhelyezni... Első látásra csak egy síma, fehér műanyag lapnak tűnt. Olyan meghatározhatatlanul kellemetlen érzést keltett, hogy emiatt legtöbben rögtön elfordultak és menekültek. A maradók megbabonázva nézték, próbáltak valami értelmet belemagyarázni, de csak egyre táguló űrrel találkoztak. A lap egyre mélyült és elnyeléssel fenyegető érzéseket keltett a szemlélőben. Mégsem tudtak mozdulni. Se színek, se hangok nem szennyezték a hideg, rideg, iszonyt amit a void okozott zsigereikben. Aki még képes volt, minden erejét összeszedve pánikszerűen kimenekült. Ők hosszú évekig jártak kezelésre, legtöbbjük mégis betegesen elzárkózva, magányosan fejezte be életét. Senki sem tudta megállapítani milyen visszafordíthatatlan energia áradt beléjük vagy távozott belőlük? Ezért inkább menekültek a közelükből, azt sem tudván, hogy állapotuk nem ragályos. Belülről szigetelődtek el az élettől a világtól, amit tompa szenvedésként érzékeltek. Néhányan a terem sarkában maradtak nem törődve azzal, hogy lejárt a nyitvatartási idő, mindent bezártak, lekapcsolták a világítást... Ekkor mindenhol sötét lett, csak a lap kezdett el sejtelmesen derengeni. A körben állók igyekeztek behabzsolni minden kiáramló részecskét mely éltető hatással bírt. Annyira megdermedtek az egész nap folyamán rájuk mért kiüresedéstől, hogy már csak ez a manna éltete őket amit éjjel kamatostul visszakaptak. Tudni kell, hogy minden egyes látogató jó adagot hagyott hátra az energiájából és ebből bőven jutott a rá éhezőknek… A véradáshoz lehetne hasonlítani, amikor a többektől levett kis mennyiség nagyot lendít a rászorulón. Hosszú évekig tartott ez a megmagyarázhatatlan jelenség csak a bent maradók száma növekedett, hogy már alig fértek egymástól. Ekkor gyengülni kezdtek és egymás után holtan estek össze a kimerüléstől. Mivel a friss energiát hozók ritkán fértek a közelbe, csökkent az új energia forrása. Amint elég hely keletkezett, az egész folyamat kezdődött előlről. Hogy a holtakkal mi történt, azt sem sikerült kideríteni, mert amint elvitte őket a mentő szétporladtak és a kórházba csak az enyhén poros lepedő érkezett. A szirénázás sem tudta elnyomni anya rosszaló hangját: Ejnye kislányom, már megint összepiszkoltad a lepedődet...rich