Hajdanában, gondtalan gyermekkoromban csodálatosak voltak a nyári vasárnap délutánok. Edény általam eltörölgetve, konyhakő makulátlanra felmosva, kivéve a spórhelt előtti zsíros terepet, ahol a macskák minduntalan széthúzgálták a ledobott koncokat. Kis tanácstalan várakozás, egyik lábról a másikra egyensúlyozva, míg mama egy szemrebbenéssel szabaddá nyilvánított, és könyvvel a kézben rohanás hátra a kertbe! Fogalmam sincs miért kellett oda “hátra” menni? Talán, mert a konyhakerttel kezdődött a ház végétől, és a szomszéd kerítéséig folytatódott? Persze itt túlzás lenne kerítésről beszélni, hiszen a tátongó lyukakon akár egy ökör is átférne… de jószomszédok közt ez nem téma, vagy bokros teendőik mellett egyikük sem akart ilyen semmiséggel bajlódni.
Nekem különösen előnyös átjárónak bizonyult, ha a szomszéd Pistivel volt sürgős megbeszélnivalóm. Ami gyakran előfordult, mi csak egymásnak tudtuk elpanaszolni az egetverő igazságtalanságot, ahogy nővéreink mindkettőnket kirekesztettek nagyos játékaikból. Mintha az a pár év felsőbbrendűvé érlelte volna őket! Erről szó sem volt, ezt Pistivel régen megállapítottuk, sőt kissé szántuk őket, mert többek között gőgösen lemondtak a sárban dagonyázás örömeiről, mint hozzájuk méltatlan gyerekségről… Pedig a magas fűben hasalás mellett az volt a legfinomabb érzés, ahogy a meleg sár felfröccsent a lábujjaink közt. Szóval a fűben hasalás helyét gondosan kellett kiválasztani, mindig változtatni kellett, nehogy papa kaszája számára túlságosan, esetleg tartósan lelapítsuk a füvet. Kicsi pokrócom pont akkora volt, hogy ketten ráhasalva csak lábfejünk lógott a fűbe.
Körbefogott bennünket a magas fűtenger, csak a nyári kék eget láttuk felettünk, szerencsés esetben a nap sem perzselt túlzottan. Tökéletes csend volt, ha nem számítjuk a légyzümmögést és az utcáról felsejlő kósza szekérzörgést. Hasonfekve, felkönyökölve kiolvastunk minden elérhető irodalmat, ami belefért a nyári szünetbe – különösen értékelve a mamától olykor elcsent szerelmes regényt… de sosem értettük: minek ez a felhajtás! Epekedés, sóhajtozás, összeveszés, kibékülés, csókok (pfuj!)… számunkra mindez értelmetlennek tűnt és mi éreztük szerencsésnek magunkat, hogy ilyesminek nem volt helye az életünkben…
Pisti persze rég eltűnt az életemből, de saját kertemben is hagyom a füvet magasra nőni (ami nagyon nem tetszik a szomszédomnak, talán mert elfogja a belátást) és akárhányszor kihasalok napozni, előjönnek az emlékek… azok a csodás, soha vissza nem térő, ártatlan vasárnapok!

 

Képről Írás 9.