Szinte órák óta döcögött velünk a terepjáró, csak addig álltunk le rövidke percekre, míg vendéglátónk kinyitotta és áthaladván becsukta a kapukat. Így tartotta birtokon belül a szabadon élő marháit és lovait. Közben folyamatosan mesélt az igazi szabadságról, a természet ajándékairól… Ha pénz kell, csak behajt egy állatot eladni, ha tej kell megfeji az öregebb, szelídebb teheneket, ha hús kell leöl egyet… hangja lassan tompa mormogássá csitult. Fejem le-lekókadt, valami puha tapintására riadtam és csak most vettem észre a kócos kutyát baloldalt. Fejét, símogatásra várva, “tudatosan” a kezem alá helyezte de én hirtelen elhúzódtam. Dehogyis fogok egy vad, ápolatlan, koszos kutyának behódolni!
Réges-rég, kisgyermekes anyuka koromban, iszonyú élményre ébredtem. Reggeli készítése közben a tálkába is öntöttem tejet, de sehol a tavasszal befogadott cica! Rosszat sejtve körbejártam a házat és ott, a virágágyásban találtam rá meghalva! Sokáig rémálmok gyötörtek, láttam ahogy ott feküdt kimerevedve, a drótkerítéssel a nyaka felett. A világosan kirajzolódó bakancstalp nyoma tanúsította, hogy szegény, ártatlan cicuskám kegyetlen gyilkosság áldozatává vált.
Megfogadtam, hogy soha többé nem lesz házikedvencem!
Most meg itt ez a kutyus és esdeklő szemeit le sem veszi rólam… Meginogtam, de elhessentettem a gyengeségemet, és mégsem simogattam meg a buksi fejet. Mire kikászálódtunk a végtelen zötykölődés után, minden porcikámat zsibongani éreztem. Úgy imbolyogtam, mint amikor az ember leveszi a korcsolyát… Félkörben álltunk az udvaron és Alec még egyre mondta a magáét… úgy tűnt csak a vendégei körében volt alkalma emberekhez beszélni. Nem nagyon tudtam követni: a bánya kimerült, a városka felkerekedett, csak ezt az egy épületet hagyták itt, mert tanácsház lévén, állami tulajdon volt… A szép körbe-tornácos deszkaépítmény a birtokkal együtt került Alec tulajdonába, ráadásként. Más nem látszott észrevenni a kutya mesterkedését, csak én figyeltem fel, hogy egy ágacskát rakott a jobbszélső fiú elé és várakozva nézett fel rá. Semmi. Felvette az ágat és letette a következő elé. Csodáltam, ahogy reménykedve ismét felnézett. Semmi. Lankadatlanul ment végig a soron, nem csüggedt, nem zökkent ki a rutinból. Elém már nem került, mert indultunk befelé, hogy heten osztozzunk az öt szobán. Alec nekem a legkisebb szobát ajánlotta, mivel ezen az oldalon van és ez a legcsendesebb. Nem tudhatta, hogy korom ellenére szeretem a fiatalos bohóságokat, akár fél éjjel velük tartok, ha befogadnak ökörködni. Nemhiába szállok meg ifjúsági szállásokon! Behelyezkedés közben azon tűnődtem merre lehet a kutya?
Másnap elmentünk didgeridoo faragásához alkalmas faágakat keresni az erdőben. Megint a dzsip belsejében utaztam, mert csak a fiatalok ülhettek a tetőre. Talán, mert este elszörnyedtem a törött karú túrista esetén, akit levetett egy ló és Alec ezzel a kocsival zötyögette a városig… Lovagolni saját felelősségre lehetett, én megelégedtem (egy fotó erejéig) csak felmászni egyikre.
Hamar összegyűltek a tetőre halmozott, belül üreges durungok. Ezután a közeli folyóban lubickoltunk. Méghozzá kutyástól! Észre sem vettem, hogy utánunk jött, persze a fürdést miértis hagyná ki ebben a kánikulában? Hazafelé az utasok egy része is beszorult a kocsiba és kelletlenül álapítottam meg, hogy az immár csupavíz kutya szorosan a lábaimnál üldögél! Egyéb sem hiányzott! Már majdnem megszáradtam és újra össze fog vizezni, borzongtam meg a gondolattól. A kutya ekkor hátrafordulva szemügyre vett és szabályosan bólintott! Elképesztő módon egész hazáig hozzám sem ért! Mintha olvasott volna a gondolataimban. Vacsora után mindenki a legjobb falatot rakta a kutya tányérjára, én is. Ez valahogy jóérzéssel töltött el, pedig biztosan nem szorul az adományainkra. Félálomban kaparászást hallottam? Késő. Vakító tisztáson egy csaholó szőrgombóc rohant felém… Egyre nőtt, nőtt a boldogság-gomolyag, azt sem bánom, ha rögtön felborít!
Na, megint itt egy sérült emberpéldány! Hiába nevetgél a fiatalokkal, érzem, ott legbelül régi fájdalmat rejt. Megpróbálom helyre tenni. Rászánok egy kicsit az időmből… Most visszahúzódott, nem baj, még van időnk… Valami nagy bánata lehet, hogy így bezárkózott. Tudnia kéne, hogy szeretettel minden könnyebb, a veszteség, a csalódás, a bánat elviselhető, sőt orvosolható lesz. A fiatalokkal is előfordul szomorúság, de ők rugalmasabbak, hamar kiheverik. Nem baj, hogy egyikük sem dobja el a botomat, de Ő észrevette miben mesterkedem. Szeretetet, törődést kérek, és előbb utóbb megkapom. Neki is erre van szüksége, addig kérni amíg megkapja. Jó volt látni, hogy a vizet gyermekien tudja élvezni, tud önfeledten fröcskölni, visongani. Ezért meglepett, amikor a kocsiban hozzám sem akart érni, pedig ő is vizes… pedig egészen tisztára mosakodtam a kedvéért. Kár, hogy nem engedett be magához egy símogatásra, bár időm sem lenne őt őrizgetni. Éjszaka van a legtöbb dolgom. Nem dísznek vagyok én itt, de nem ám!
Ki érti az embereket? Jönnek és elmennek, pedig amit keresnek az mindvégig az orruk előtt van!
Remélem Ő fog rám emlékezni és végre meggyógyul a lelke…
Minerva 3.