Ebédre szerettem felmenni az emeletre, mert valahogy jobb étvágyam volt a tágasabb, levegősebb térben, és nem utolsó sorban reményem volt beleütközni a messziről csodált kollegámba, OJ-be. Találó beceneve a későbbi gyilkosról szakadt rá, mert ő is szoborszerűen izmos, magas, csokibarna férfi volt. Csodálkoztam mit keres a futószalag mellett robotolva, de beszélgetni vele eddig csak munkáról, meg kocsikról volt alkalmam. Tudtam, hogy ő is itt fent ebédel és olykor a heverjaival egy-egy menet dominóra is futja az idejéből. Ma pont előttem állt a sorban és áhitattal figyeltem az erőtől duzzadó karját, ahogy a teli tálcát könnyedén tartotta és bizony sóvárogva magam köré képzeltem eme karokat!
Szorosan mellém állt, és míg szalvétát és evőeszközt vettünk magunknak, természetes hangon közölte:
– De szívesen megdugnálak! – mire én
– Mikor?
Alig eszméltem, ő már ott sem volt. Ez nem lehet igaz, gondoltam, csak a képzeletem teng túl! Ilyen egyszerűen nincs! Közben egy másik kollega egyenesbe hozta a tálcámat és aggódva kérdezte
– Rendben vagy? Segíthetek?
– Semmiség – hebegtem és leroskadtam a legközelebbi székre
Visszaálltam dolgozni, de a környezetem szinte ködbe veszett, csak OJ életnagyságú képe volt előttem, méghozzá anyaszült meztelen. Alig tudtam a kezeimet automatikusan, feltűnés nélkül a beidegzett mozdulatokra kényszeríteni. OJ teljes valójában, melós overallban, hajladozott kissé odébb tőlem. Ő látszólag gondtalanul tette a dolgát, mintha mi sem történt volna. Szokás szerint a kigyúrt teste szabályos mozdulatain legeltettem a szemem tisztes távolról. Ez most élvezet helyett csak jobban felkavart, alig vártam, hogy végre szabaduljak a műszakból. Kimenet “véletlenül” megint egyszerre értünk a jelenléti automatához, félálomban céloztam be a kártyámat:
-Ha megszólal, itt ájulok el- suhant át az agyamon.
-Ötkor várlak. 2013, csengess fel! – suttogta a fülembe és hangosan kiáltva igyekezett a haverok után
-Ma fizetek egy sört! Ki csatlakozik?
Fogalmam sincs hogy értem haza, persze végig az zakatolt az eszemben, hogy álmosan, fáradtan, feldúltan ne üljünk volánhoz! Tudniillik, hogy vadiúj jogsimat alig egy hete kaptam kézhez. Otthon aztán a másik gond szakadt rám:
-Ha bevállalom és kiderül? Én leszek a téma!
Azt tudtam, hogy egyedül él, azt is melyik bérházban, hiszen figyeltem, begyűjtöttem minden hírt vele kapcsolatban és csak messziről, titokban rajongtam érte… vagy mégsem észrevétlenül? Nemrég beszéltünk is a kocsikról, hogy én egy Novát néztem ki magamnak hatezerért, ő akkor a tizenötezerért megrendelt, személyre szabott Covett-re várt hetek óta. Ha elmegyek, mit vegyek fel? Örök női dilema, pedig ha minden jól megy úgysem az öltözékemre lesz kiváncsi. Száz szónak is egy a vége, 4:55-kor benyomtam a 2013-at. Katt, beengedett. Remegő térdekkel vonszoltam magam a liftbe, szerencsére üres volt. Huszadik emelet. A folyosó végén láttam, ahogy a kibukkanó fejével int, felé ballagtam. Ólomlábakon, egész testemben remegve, a szégyennel vegyes vágyakozás úgy hatalmába kerített, hogy kis híjján sarkon fordultam. Lesz, ami lesz, automatikusan meneteltem tovább és beestem az ajtón. Egyenesen az áhított erős karokba. Hosszú percekig szorosan, némán tartott, közben majdnem elsírtam magam, hogy milyen bátran bemerészkedtem az oroszlán barlangjába. Babusgatni kezdett, ráérzett és dícsért a bátorságomért, közben besétáltunk a nappaliba. Rögtön nyugtatott, hogy erről senkinek sem kell tudni, ez két ember dolga. Régóta vetkőztet a szemével, nézegeti a tökéletes alakomat, úgy látta engem is érdekel a személye… Szinte álomban éltem meg mindezt és belül máris kajánul viháncolt a kisördög
-Na ugye, hogy jól döntöttél?
OJ úgy látszik kimelegedett a súlyom alatt, lekapta a polóját és a szemével engem is vetkőzni bíztatott, egy:
-Kérsz inni? – kérdés kiséretében
Megráztam a fejem és a WC-t kerestem, ahol rongyként leroskadtam. A bugyim csupa lucsok, pedig nem is pisiltem be…
-Most mi lesz?
OJ halkan bekopogott, és óvatosan rámnyitott, felnéztem rá és megigézve, spontán kiléptem a bugyimból, mert hirtelen ez látszott legegyszerűbb megoldásnak. Némán, csukott szemmel követtem a hálóba – vagy akár a világ végére, ha úgy akarja. Megálltunk és a finoman cirkáló kezeivel az egész testemmel hamar megismerkedett, én önkénytelenül ugyanazt cselekedtem. Az ő szoborteste még szebb, kívánatosabb, selymesebb volt, mint megálmodtam. Belevesztem az örökkévalóságba, csak a méretesre duzzadt férfiasságát megtapintva józanodtam ki egy pillanatra:
-Úristen, mi lesz, ha nem tudom befogadni!?
OJ nem sietett. Hosszas gyengéd símogatás, csókolgatás után két karjával alámnyúlt és felemelt. Hiába vártam, hogy a puha ágyra tegyen, egyre feljebb emelt.
-Lehet? – suttogta a fülembe forró lehelettel
Hideg padkára ültetett, pont kellő magasságban, hogy a testembe csusszanjon! A gyönyör egy pillanatra visszarántott a valóságba, kipattant az eddig szorosra zárt szemem. Ott ültem pucéran, OJ ölében, ő bennem, az arasznyi széles, márvány ablakpárkányon, magasan a város fényei félett! Hátam mögött csupán a szimpla ablaküveg válsztott el a teljes sötétségbe vesző mélységtől! OJ szerencsére olyan szorosan fogott, hogy majdnem egymásba olvadt a testünk, ha zuhanunk, hát együtt zuhanunk! A vállam felett lepillantva megszédültem. Bevillant a reggeli főhír:
-…ismeretlen páros összegabalyodva ért földet!
OJ ekkor egy félfordulattal, gyöngéden letett a friss lepedőkre… a további élvezetek helyszínére.
A kocsimat persze csak centinként tudtam megfordítani a garázsban, talán jobb is volt azzal hosszan elbénázni, mielőtt kimerészkedtem a forgalomba.


A fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti képet itt tudod megnézni:
http://talentummobile.hu/kreativitas/kreativitasrol