Annyira fáradt lett, hogy mire hosszas, gyötrelmes vánszorgás után a rétre ért, puhán, szinte észrevétlen omlott a fűre. A talaj ijedten szétcsúszott alatta, talán attól félve, hogy összeborzolja a nyílegyenes, de selymesen a teste alá simuló, élénkzöld fűszálak sokaságát.
– Akár a búzafű! – volt utolsó gondolata. Úgy tűnt elveszti az eszméletét, de nem. Kezdett megkönnyebbülni, sőt egyre jobban érezte magát. A teste valószínűtlenül könnyű lett.
– Ilyen lehet a súlytalanság? suhant át az agyán.
Az eddigi mélységes, fullasztó csendbe immár apró neszek vegyültek és egyre több jelét észlelte, hogy nincs egyedül.

Messze apró fehér foltokat sejtett és félig feltápászkodva, mereven figyelt ahogy lebegve, araszolva közeledik az a fehér valami, és azt is látta, hogy egyre nagyobb lesz. Teljesen síma, vékony, mint egy irkalap. Már az apró betűsorokat is látta, amikor egy szellő kerekedett és felkapta a lapot, aminek nyomában egyre több lap repült fel, míg egybefüggő felhőként majdnem eltakarták a napot.

Összerezzent a mellette termett ismerős hangra:
– Semmi baj, nem kell félni, jó kezekben vagy – és csodálkozva nézett a kezébe adott ügyvédi diplomára. Görcsbe szorult a gyomra, mert mindig neheztelt a szerinte igazságtalan jogi rendszerre. Ennél jobban csak az adórendszertől viszolygott, akik szinte az utolsó garasát is kicsikarták. Elsejéken számtalanszor előfordult, hogy újra és újra fejben kellett beosztania a zsebében maradt filléreit, hogy kitartson hó végéig.

Próbálta vissza idézni az elmúlt napot, görcsösen meg akarta érteni, hogyan került erre az ismeretlen rétre. Mert ez kétségtelenül egy szép tavaszi rét! Az ügyvéddel kettesben némán figyelték, ahogy a papírfelhő tovaszállt és eltűnt. Szinte szinkronban néztek körbe, mintha egy színpadon zsinórral mozgatták volna a végtagjaikat.

Ekkor már felismerte Adrient, akihez nemrégiben hetente járt érdeklődni a peres ügye iránt és minden alkalommal azt a megnyugtató választ kapta, hogy:
– Semmi gond, minden rendben halad, csak türelem.

Néha egy-egy összeget kellett átutalnia a felmerülő költségekre, vagy újabb bizonyítékot kellett felhajtania, de állítólag minden szépen kanyarogott a jog útvesztőiben. A végén csattant az ostor! Keserűen bevillant, hogy hiába volt igaza és nyerte meg a pert, hoppon maradt. Csupán egy nevetséges kis összeget kapott kézhez, mert mindössze ennyi maradt! Ez bizony alig fedezte a legégetőbbeket a “biztosra” felvett tartozásaiból. Sziklából nem lehet vért fakasztani és a törvény csupán megítéli, de az adóson nem hajtja be a tartozást. A felismerés, hogy gyakorlatilag hiába volt az egész szégyenteljes hercehurca, akkor frissen, kis híjján letaglózta.

Egy pillanatra megint átérezte azt a keserű tehetetlenséget, azokkal a nehéz kövekkel a gyomrában. Visszazökkenve a jelenbe, mosolyogva csodálkoztak egymásra Adriennel, egyikük sem értette hol vannak és hogy kerültek ide. Közben lassan benépesült a táj, egyre több madárka csivitelt, egyre több színes virágot vettek észre a sok zöld között, Marie elengedte a kellemetlen emléket és átengedte magát az üdítő környezetnek. Szó szerint a természet lágy ölén érezték magukat.

Azon már egyikük sem lepődött meg, hogy, mielőtt tudasult volna az éhségérzetük, egy hatalmas terített asztal felé sétáltak. Olyan valószínűtlennek tűnt az ínycsiklandó finomságokkal tele tálak tömkelege, hogy Marie csak akkor hitt a szemének, amikor már tele szájjal habzsolta a babérleveles krumlifőzeléket. Egyre habzsolt, de sehogy sem sikerült jóllaknia.

Ekkor vette észre, hogy Adrien eltűnt mielőtt hozzányúlt volna az ételhez! Megállt benne az ütő! Valami baj lehet, talán mérgezett a sok finomság, ha egy ügyvéd egy falatot sem eszik belőle. Őket ugyanis nehezebb árverni. Marie gyorsan kiköpte az utolsó falatot és kissé megkönnyebbült. Ijedten vizsgálta teste minden porcikáját, de semmi kellemetlenség, semmi rossz érzés, semmi fájdalom. Sőt egyre élénkebb lett!

Már embereket is sejtett közeledni, mindenfelől kacagás foszlányait hozta a szellő. Úgy tűnt körbe keringél, de közben valamicskét előre halad, ha egyáltalán van előre. Rádöbbent, hogy semmi támpontja nincs merre lehet előre-hátra, jobbra-balra. Azt észlelte, hogy ő áll középen és minden körülötte forog, észrevehetetlen lassan, de forog. Mégsem szédült, csak olyan megfoghatatlanul gyönge, lebegés érzete lett.

-Ilyen lehet a menyország? – suhant át a fején. Ahhoz előbb illik meghalni, nem? Ő most nagyon is élőnek érezte a testét, egyre gyorsabban tudott menni, sőt már-már könnyed futásnak eredt. Olyannyira, hogy alig ért talajt és pillanatokon belül az azúrkék ég felé repült! Álmában már többször repült így, de most tudta, hogy ez más, ez a valóság! Próbaképpen belecsípett a saját karjába és felszisszent a fájdalomra.

Lenézett és meglepődött, hogy csupa ismerős, derűs arc bámul felfelé és kissé irigykedve nézik a sétarepülését, mintha minden a sorukra várnának. Akkora tömeg gyűlt össze, hogy  a magasról sem látta a szélét, bár a bízakodó arcokat felismerte. Hirtelen végtelen öröm töltötte el, ennyi szerető barát láttán nem eshet baja!

Már olyan magasan járt, hogy a rét kis ponttá zsugorodott és a kényszer egyre erősödött, hogy megvesse lábát, de erőtlenül sodródott felfelé. Egyre melegebb, sötétebb lett és teste-lelke elnehezült. Valósággal belefájdult a sodródásba! Szinte újabb karjai, lábai nőttek, ahogy végső erőfeszítéssel igyekezett megkapaszkodni az egyre szűkülő folyosó oldalában, ennek ellenére sebesen közeledett a vég, amikor kihuppant a vakítón fényes valóságba… újjászületett!
vagy…
arra ébredt, hogy hasára süt a nap!