Hullámokban tör rám a szorongás érzem ahogy beborít, majd visszahúzódik – ez olyan ár-apály szerű… A gyomromban maradt egy gubanc, ami lassan betölti a bensőmet és már levegőt sem kapok! Hiába határozom el, hogy azértis el tudok aludni, csak nem szabad megmozdulnom! Már zuhannék a jótékony semmibe – ilyen lehet meghalni? – de valami visszafog. Érzem, ahogy egyik bokám elcsúszik a másikon és muszáj visszahúznom, különben görcs áll belé. A szememet görcsösen összezárom, de olyan bántó fények cikáznak előtte, hogy kénytelen vagyok fejemre húzni a takarót. Ettől viszont perceken belül izzadni kezdek, pedig éjjelre lejjebb állítottam a fűtést, szeretem hűvösen tartani a hálószobát. Most egy ponton viszket a bőröm, olyan égőn, hogy muszáj óvatosan megvakarnom. Ettől még éberebb leszek, hirtelen kényszerem támad megfordulni. Az öreg ágy keservesen belényikordul a heves mozdulatba, mert az új kereszt-lécek rövidebbek és csúszkálnak a rég kiszáradt fenyőágyban. Az sem segít, hogy pici szögekkel próbáltam középen tartani őket. Kétoldalt egy-egy lécet fogok beletenni vagy inkább kicseréjem az egész ágyat? Ettől a gondolattól nevethetnékem támad: lécet vettem a régi ágyhoz, most meg újat vegyek a léchez? Az ágyról ugyan jobban felérem az állólámpa kapcsolóját, mégis okosabb lenne kidobni és újra a padlón hagyni a matracot. Mielőtt a lányom meglepetésként idehozta ezt az ágyat, jól elvoltam nélküle. A barátommal (aki kedvéért kihajítottam a lányaim hajdani emeletes ágyának megmaradt, már teknős, alsó darabját) nagyokat hancúroztunk az egymás mellé fektetett matracokon. Sokat nevettünk, ahogy szétcsúsztak és beestem a hézagba! Később jókat aludtam egyedül is, az akkor már egymásra fektetett matracokon. Volt ugyan hátránya, mert nehezen tápászkodtam fel, ha éjjel ki kellett mennem. Dejó, hogy eszembe jutott, máris igyekeznem kell, nehogy becsurranjon. Akaratlanul is rápillantok az ébresztőóra kéken derengő számlapjára: mégcsak hajnali három! Ebből ma már nem lesz alvás…