A két lány elégedetten nézte, ahogy teljesen kisimult, a víztükör. Itt a mélyben senki sem fogja keresni az örökségüket. A megoldhatatlan rekord idő alatt megoldódott…
Alig két hete kapták az értesítést, hogy egy rég elfeledett távoli rokonuk picike nyaralót hagyott rájuk. Inkább a kiváncsiság, mint az anyagiak késztetésére utaztak ehhez az elhagyott tavacskához. A közjegyző kedvesen fogadta, és az állomásról egyenesen ide kalauzolta őket. Bár a viskó szerű épületet meglehetősen elhanyagolt állapotban találták, annyira megkapónak látszott a hozzá tartozó elvadult kert, hogy úgy döntöttek, maradnak pár napot. Poros, pókhálós, de száraz volt a két kis helyiség, alkalmasnak látszott néhány éjszakára. Kiporolták a magasra ágyazott takarókat és máris készen állt a kényelmes fekvőhely. Csillagfénynél gyújtottak tüzet a tóparti fövenyen, és hosszasan fantáziáltak, hogy másnap milyen kincsekre fognak bukkanni.
Reggel szomorúbb kép tárult eléjük, valahogy minden kopottabb, porosabb lett. Nekiláttak sorra venni a szekrények tartalmát. Csupán egy hatalmas köteg kézirat és több fotóalbum ígérkezett érdekesnek. A többi: a konyhai felszerelés és az a néhány viseletes ruhanemű jószerivel kacatnak bizonyult. Az aránytalanul vaskos tölgyfa asztalon kezdték széthajtogatni a papírosokat és hamarosan úgy belemerültek az olvasásba, hogy csak a korgó gyomruk zökkentette ki őket. Kata kiment a sufni felé, ahol konyhakertet sejtett, Rozi meg a konyhában nézett ennivaló után. Hamarosan kiástak néhány régről maradt krumplit, amit a nyílt tűzön megsütöttek. Só is került rá a ládafia sarkából. Kora délután már ferdén sütött be a nap, amikor Kata akkorát kiáltott, hogy Rozi leejtette a kezében lévő albumot.
– Mi van? – kérdezte.
– Nézd, mi lehet ez? – tartott feléje egy nagy borítékot a húga.
A boríték vaskos volt, inkább valami tokra hasonlított és egy rozsdás patenttal záródott. Addig-addig feszegették, míg sikerült kinyitni. Nagyon fényes, kerek lapok hullottak ki belőle, olyan CD félék, de mégsem azok. Valamivel kisebbeknek is tűntek.
– Biztosan érdekes ami ezeken van, csak a lejátszó hiányzik… – szólt Rozi csalódottan. Ekkor egy napsugár rávetült egyik lemezre és megjelent előttük egy hologram figura. A két lány megkövülten nézte, ahogy az idegen körbe tapogatta a házikó belsejét, de velük nem törődött. Ők meg csak bámulták az áttetsző kelmébe öltözött kecses nőalakot, aki észrevette és kezdte összeszedni a lemezeket. Kata tért először magához:
– Álljon meg a menet, ez a mi örökségünk, legalább tudni szeretnénk mire való! – rivalt rá az idegenre. Az alak csak most vette tudomásul, hogy nincs egyedül. Egy kivételével az összes lemezt visszarakta és elillant volna, ha Rozi ki nem löki a nap fényéből az utolsót. Ekkor, olyan hirtelen, ahogy jött, eltűnt az alak is. A két lány lassan tért magához és lázasan gondolkodtak mit tegyenek. Barát vagy ellenség akik a lemezeken tanyáznak? Hogyan lehet kideríteni? Talán elveszett lelkek? Földönkívüliek? Rengeteg a megválaszolatlan kérdés. Tovább olvasták az irathalmazt, hátha abban rejlik a válasz. Két nap múltán annyit okosodtak, hogy Bence barát, aki szegről végről rokonuk volt, messze földet bejárt tudós emberként élt. Évekkel ezelőtt ebben a kicsi házban halt meg egyes-egyedül. Mivel elegendő pénzt hagyott a jegyzőnél, hogy feltétlenül keressék meg az örökösöket, előkerítették a két lányt. Így Kata és Rozi most már napok óta Bence barát jegyzeteit olvasták egy távoli, mesés helyről, ahol a benszülöttek sosem öregszenek meg, amikor újabb felfedezést tettek. Térkép sehol, de a hely olyan szemléletesen volt leírva, hogy biztosan rátalálnak, ha elegendő időt szánnak rá.
A lemezekkel és a jegyzőnél maradt kevéske pénzzel elindultak. Hosszú évek alatt gyalogosan bejárták a világ minden zúgát. Már-már öreg nénikékké töpörödtek, amikor feladták a keresést. Egy szépséges fennsíkon letelepedésre szánták el magukat… Kata széles ívben úgy elhajította a tokot, hogy egyik lemez kiesett. Ott, ahol leesett, nyomban kinyílt a szikla és végre rátaláltak a rejtett völgykatlan bejáratára, ahol az örökéltűek éltek. Annyira váratlanul toppantak be, és olyan ütemben fiatalodtak vissza, hogy az idegeneknek alig volt idejük megcsodálni az öregségüket.
Sokáig éltek ott békében, míg egyszer rájöttek, hogy ez nem igazán az ő életük. Visszavágytak az egyetemre, a barátaik közé, ahol emberi élet és halandóság vár rájuk minden bánatával és gyönyörűségével. Úgy, ahogy jöttek, kiosontak a földi Paradicsomból, és visszamentek a házikóhoz. Az összes lemezt behajították a tóba, nehogy valaki más egész életén át a völgyet keresse, mert nincs annak értelme…
http://talentummobile.hu/kreativitas