Nagyobbik kislányom, megint elém jött, az utcán leste, hogy mikor fordulok már be a ház elé. Párom tűkön ülve nézte a híreket és azon melegében átvette a kocsit. Csodálkozni sem volt időm, hogy miért is igyekszik ilyen sürgősen munkába, mert a két kisebb is egymást taszigálva próbálta elkapni a figyelmemet. Megkezdődött a második műszakom! Ebédnek semmi nyomát nem láttam, csak csokipapírok hevertek a pulton… Tegnap csak a mosogatás maradt rám, ma ebéd sem készült? Talán mert a hűtőben sem volt elég nyersanyag? Ahogy a három gyerekkel bevásárolni indultam, eszembe ötlött, hogy mióta is csinálom mindezt egyedül?

Több hónapja, még nyár elején felmondtunk a bébisitter-nek, mivel párom szerint kidobott pénz amit neki fizettünk. Úgy gondolta, ha műszakot váltok, közösen könnyedén megoldjuk a gyerekek ellátását. Ehhez sebtében jogsit kellett szereznem, el kellett búcsúznom a kezdettől segítőkész munkatárs-barátaimtól. Azzal vígasztaltam magam, hogy a gyerekeknek így jobb lesz, mert több időt tölthetnek az apjukkal. Megpróbáltam nem észrevenni, hogy rám hagyja a házimunkát, nem beszélve a nyomasztó egyedüllét érzéséről. Észre sem vettem, hogy lassanként mindent egyedül intézek, nincs kivel megosztani, megbeszélni. Olykor még jólesett, erőt adott, hogy mellé bújhattam és ő félálomban átkarolt… csak ennyink maradt a világrengető szerelemből? Ha esti műszakból értem haza, a gyerekeket a TV előtt heverve találtam, úgy ahogy elnyomta őket az álom. Egyenként, ölben vittem őket az ágyukba. Legutóbb már a friss fürdés illatát sem éreztem rajtuk. Juli már harmadszor várt az utcán! Papucsban! Halkan panaszolta, hogy a kicsiket is neki kell ügyelnie…

Valami nagyon elromlott! Ahogy a bevásárló kocsiba pakoltam az üres sörösüvegeket, fetűnt, hogy több van a szokásosnál, pedig két napja is visszavittem. Jólesett a séta, de már javában esteledett, mire hazaértünk. Könnyű vacsora lett ebéd helyett, és már a kád szélén, ahova mindhármukat egyszerre benyomtam lecsutakolni, mesébe fogtam! Éjfél múlt mire nagyjából a lakást is rendbe szedtem és végre leülhettem átgondolni az utóbbi napokat. Rádöbbentem, hogy alapjaiban rendült meg az életünk. Mindezt holnap, szombaton feltétlen megbeszéljük!

Anyum másnap boldogan elvitte az unokáit. Egyedül maradtunk. A párom   megörült az édes-kettesnek, sörrel kínált, úgysem szeret egyedül inni (érdekes, eddig nem zavarta) Csalódás suhant át az arcán, nem beszélgetésre számított, de azonnal, készségesen kezdte sorolni a sérelmeit. Ő egyre boldogtalanabb, mert idegenben kényszerül élni, Vagyon nélkül vissza sem mehet… Ráadásul abban a rabszolga-hajcsár gyárban kell robotolnia. Szóval patt helyzet! Csalódott, mert én sem törődöm vele, nem ülök mellé sörözni! Ha én is görög lennék, megérteném őt!

Engem is meglepett a hirtelen mérgem, miközben egy sörösüveget teljes erőből földhöz vágtam! Azt hittem a berobbanás látványa enyhülést, kielégülést hoz, de hatalmas csalódásomra a palack épségben megúszta és szelíden visszagurult felém a sarokból.

Tízenéve pont az tetszett neki, hogy nem vagyok görög! Közben görögebbé váltam, mint akármelyikük: megtanultam írni, olvasni, főzni is görögül! Az anyaság, feleség kemény feladatához is úgy éreztem felnőttem az évek során. Közben a párom a beteljesületlen álmai csalódását fojtja italba! Mert ő nagyot akart a nagy lehetőségek hazájában! Nekem a családom jelentette a nagy álmot a “jóban, rosszban együtt” tett boldoggá. Ha most az a kifogás, hogy nem vagyok görög, akkor menthetetlenül végünk van! Belémsajdult a fájdalom, mert még nagyon szerettem, és egész eddig éltetett a remény, hogy megoldjuk a helyzetet.

A lépcső tetején üldögélve próbáltuk kitalálni: hogyan tovább? Tehetetlenségemben sírva fakadtam, mert sehogy tovább! Ha társulok és vele iszom, akkor ki törődik a gyerekekkel? Külön kell válnunk, mielőtt vér folyik…

Visszagondolva rájöttem, hogy depressziós lehetett, amit kezelve a házasságunk sem csúszott volna ki alólunk… hiszen szerettük egymást.