Esténként Rozika nagymama igaz, megtörtént eseményeket mesélt, főleg a gyerekkoráról. Csendesen odagurult az ágyam mellé és rákezdte:
Valamikor réges régen, amikor még óvodás voltam, egy szép napos napon elindultunk a nagyrétre piknikre. A megfelelő hely keresésekor öcsike talált egy fémes labdacsot. Formára labda, de hiába veregette a földhöz, nem ugrott! Milyen labda az, amelyik nem ugrik?
A fejemben pici hangok ismételgették: labda, nem labda, hagyd a labdát! Ki volt, aki megszólalt a fejemben? Ezt úgy látszik már hangosan mondtam, mert mama rákérdezett:
-Kinek szóltál?
-Ki akar menni honnan.
-Honnan tudod?
-Csak tudom, tudod?
Öcsike közben mérgesen ledobta és messzire elgurította a labdát.
Kiváncsi lettem, ki beszélt hozzám és elindultam megkeresni. Nehezen haladtam a magas fűben, szerencsére a hangra figyelve tudtam követni és az árokban rátaláltam. Amint megpillantottam egy ajtó nyílt az oldalán és a hangocska befelé invitált. Kis híján elnevettem magam, hogyan férek be az aprócska ajtón, még az ujjam is alig! Ahogy lépkedtem közelebb, úgy nagyobbodott a labdacs míg végül egy vadászkunyhónyivá nőtt!
Beléptem egy fényes-fehér terembe, de senkit sem láttam. A fényhez lassan hozzászokott a szemem, körülnéztem.
Hozzám hasonló kislány ült egy pultnál és ahogy odamentem rádöbbentem, hogy én vagyok! Vagy az ikertestvérem? Ő barátságosan megszólalt az én hangomon!
-Örvendek Rozika, hogy találkoztunk. Az öcsikéd nem képes meghallani a hangomat és majdnem meghiúsította a tervemet.
-Mik a terveid velem?
-Ismerkedni szeretnék egy olyan földlakóval, aki nem akarja összetörni az űrhajómat és nem rohan a rendőrökért…
-Dehogy bántanálak! Megkérdezhetem miért látszol az ikertestvéremnek?
-Bocsánat, azt hittem a külsőmtől esetleg megijednél.
-Hát a hasonmásommal szembesülni is elég ijesztő volt!
Ekkor a kislány furcsán nagyfejű hangyává változott, de továbbra is az én hangomon beszélt.
-Ez az igazi alakom, de átváltozhatom bármivé, amit meglátok és alaposan szemügyre vehetek. Akarod, hogy erre megtanítsalak?
-Hű az izgalmas lenne!
-Figyelmeztetlek, hogy ennek kemény ára van: ezután nem fogsz járni, de bárhová, bármilyen alakban eljutsz. Vállalod?
-Nem baj, már eleget futkostam, és mamáék úgyis gondoskodnak rólam…
-Kipróbálhatod és ha nem tetszik, pontosan tizenegy év múlva ugyanitt találkozunk és visszacsináljuk.
Így történt, hogy Rozika már hazamenni sem tudott a saját lábán. A doktorok sem segítettek, semmiféle vizsgálat nem tudta kideríteni a baj okát.
Közben Rozika bejárta a világot, a világmindenséget, megtapasztalt minden megtapasztalhatót. Egyszer eszébe ötlött, hogy jó lenne abbahagyni a kalandozást és normál nagylánnyá válni, de hiába kereste a labdacsot az árokban. Csak egy pici fémes-fehér szilánkot talált, egyszer nekem is megmutatta. Talán mégis összetörték az űrhajót? Vannak oktalan emberek, akik rombolni jobban szeretnek, mint idegen dolgokat megérteni – ezért Rozika egy életre kerekes székbe kényszerült, férjhez ment, és ő lett a mesékből soha ki nem fogyó nagymamám.
Csak mi ketten tudjuk hogyan került a kerekes székbe, de megérte…
Ő átélte a sok kalandot, hogy nekem elmesélhesse! Emellett mit számít, hogy csak járni nem tudott?
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: