Az idén ma voltam utóljára anyunál, legközelebb jövőre látom… Ez év sem hozott égrengető változást, az állapota csak annyiban romlott, hogy kissé lassabban csoszog. Szokás szerint viccesen rászólok, ne már úgy görnyedjen, mint egy vénasszony, mire büszkén kihúzza magát. Közben elmotyogja, hogy könnyen beszélek, biztos jobb fiatalnak lenni… az ő szemében az én hatvanhét évem semmiség, csak egy csitri vagyok.

Üresen találtuk a napos-szobát, ahol tudok solitari-t rakni, persze anyu segítségét is kikérem hozzá, mire ő buzgón lelkesedik, közben rendre lebukik a feje ahogy spontán el-elalszik, mire végigrakom a sort. Kezdetben igen nehéz volt vele a látogatás, mert a beszélgetéshez csínján kellett hozzáállnom. Kioktattak, de nagyon nehéz volt megszokni: csupán meghallgatni és olykor helyeselni a hajmeresztő, tényként közölt emlékzavarok ömlesztett tömkelegét. Mindennemű kijavítás, ellentmondás, rákérdezés csak megzavarta, sőt hirtelen ellenségessé tehette volna, szóval ilyesmitől tartózkodni kellett.

Rájöttem, hogy a kártya mellett türelmesebben elhallgatom és ő is felszabadultabb, nem érzi, mikroszkóp alatt magát, mint amikor kizárólag csak rá figyeltem. Ma kivételesen beszédesebb volt a szokottnál, alig vettem észre, hogy gubancosak a gondolatai, ahogy ismét mamáékról, a herendi szomszédokról és a játszótársairól mesélt.

Később az Újévre terelődött a szó, mondtam, majd jövőre jövök legközelebb, a szokásos “majd legközelebb” helyett. Már azzal is meglepett, hogy megkérdezte, miért Újévkor? Mondom két nap maradt a 2013-ból, aztán bizony beköszönt a 2014! Megint eltelt egy év! “Miért pont egy év és honnan számítjuk?” kérdezte. Jézus születésétől, válaszoltam. Ha csak hat hónapig tartana egy év, akkor mi dupla ennyi idősek lennénk… tettem hozzá félkomolyan.

“De csak papíron!” jött a meglepő csattanó. Abban a pillanatban elöntött a hála, ahogy ezzel a mondattal egycsapásra szebbé tette a napomat. Ő is megérezte, mekkora nagyot mondott, mert szinte ragyogva mosolygott a sikerén, ahogy egy gondtalan gyermek tenné.

Ideje felkászálódni, hogy időben érjünk az ebédlőbe! Félkarral könnyedén átkarolva segítettem a járókeret kormányzását – mire kihúzta magát, mintha érezné, hogy ezzel tudja a törődést igazán meghálálni.

Az ebédlőben egyik gondozó cinkosan idesúgta, hogy “a mama” semmit sem reggelizett… Anyu még a gombalevest kanalazta, miközben egy új alkalmazott türelmetlenül nyomta eléje a két tányért, hogy válasszon már… anyu egyikre mutatva kérdezte “Mi ez?” mire a nő felírta és elviharzott, hiába szóltam utána, csak méltatlankodott “Mit gondolsz mennyi időm van kivárni míg választanak a két menüből?”

Belehallottam a ki sem mondott “ezek az emberroncsok” jelzőt, de felháborodás helyett játékosan beletúrtam anyu hajába, amit bármikor szívesen eltűr. Az sem érdekelt, hogy ez nem ebédlőbe való gesztus… Tudtam, hogy úgyis a kedvesebbik nő hozza ki az ételt és amikor letette a raviolit simán közöltem, hogy anyum a pulykás szendvicset választotta.

Egy újságot lapozgatva félszemmel figyeltem, ahogy jóízűen, lassan, de biztosan az utolsó morzsáig elfogyasztotta az ebédjét!

Szép, sikeres napunk volt, jöhet az Újév!