Mély, várakozással terhes csöndben jelenik meg a fotó a színpad hátterében. Ahogy közeledik felénk, fokozatosan növekszik míg tisztán kivehető, hogy egy idős párt ábrázol, ahogy egy végtelen, egymásba kapaszkodó ölelésben elmerülnek. A nézőket megigézi az összetartozás varázsa “de szép, hosszú, közös élet lehet mögöttük” gondolják. A kép még közelít, kiélesedik és majdnem megelevenedik amikor hirtelen, éles kis reccsenésekkel repedések futnak szét a felületén és szétesik! A párt látjuk fiatalon, akik ugyanabból az ölelésből ébredeznek, mozdulnak a valóság felé.

A háttérben felderengő háborús képekre, zajokra szétrebbennek és a színpad két oldalára sodródnak. Ezután látjuk, ahogy külön-külön próbálják értelmét találni az életüknek.

Juli visszamegy a faluba, ahol egykedvűen segít a ház körül. Hol van már az életvidám, folyton kacagásra, dalra kész menyecske? A monoton, gépies munka közben olykor kitör a testi-lelki egykedvűségből, közelebbről még egy halványka mosolyt is felfedeznénk a szája sarkában. Gondolatai ilyenkor elidőznek Peti körül, akivel már gyerekként összekötötte a lelkét. Sok éve már, hogy a behívó durván elragadta melőle, de azóta is az állomás felé kémlel, ha vízért megy a csaphoz. Anyja már-már türelmetlen vele, hogy sorban elküldi a kérőket. Igaz egyik másik kissé megviselten, olyik megcsonkítva keveredett haza, de mégis ember maradt, akiből dolgos jó férj, sőt apa lehet. “Mi lesz ebből a lányból egymagában?” nézegették a szülei aggódó szeretettel. Amikor a szomszéd fia azzal a hírrel tért meg a fogságból, hogy “Én bizony saját szememmel láttam, amint Peti rálépett egy aknára!” Juli megadta magát. Hozzáment feleségül, mert Peti után ő állt hozzá legközelebb. Másként szerette, de talán eléggé, hogy boldoguljanak. Beköltöztek a közeli városba, ahol kicsi boltocskát nyitottak, ne kelljen az ép embert kívánó, nehéz, mezei munkával küszködni. Gyermekük nem született, hát eljártak moziba, színházba, jómódban éltek. Egymást becsülve öregedtek meg, de Juli szívében mindvégig sajgott egy pici, betölthetetlen üresség. Tavaly, amikor megözvegyült és már nem tudta ellátni a házat, önszántából beköltözött az újonan megnyílt Öreg-otthonba.

Peti élete nem alakult a megszokott módon. Ő is fogságba került, de újdonsült német barátjával sikerült megszökniük. Sokáig németföldön bújkáltak, mire elérkezett az idő, hogy Peti végre hazafelé indulhasson. Pont lakodalomra ért a faluba, és a kocsmáros örömmel újságolta, hogy “…az a szomorkás Juli végre igent mondott! Kár is lenne ilyen helyre menyecskének végleg elhervadni!” Peti nem mutatott megrendülést, csak kért mégegy pohárkával “Az ifjú pár egészségére!” és titkon örült, hogy az új kocsmáros nem ismerte. Olyan eltökélten vágott neki a határnak, mint akinek mindegy hol éri a végzet, de símán vissza jutott németföldre a barátjához. Ketten nyitottak szépen virágzó üzleteket. Petit is családként kezelték a barátja gyermekei, igaz joggal, mert keresztapjuk lett. Ahogy Peti öregedett, gyarapodott a pénze is, de mit csináljon vele? Látván a szép, német nyugdíjas otthonokat, azt gondolta ilyesmire a falujában is szükség lehet. Lelevelezte a tanácselnökkel és hamar felépült a takaros Öreg-otthon. A maradék, befektetett összegből még a fenntartásra is jutott pénz. Egy szép napon Peti elérkezettnek látta az időt, hogy megnézze, hogyan valósult meg az álma. Végigjárta a tágas, napsütötte társalgót, ebédlőt, a nővérek irodáit és a kényelmes szobácskákat. Egyikbe belépve megdobbant a szíve! Ez a kicsi öregasszony lenne Juli? Igen! Ahogy egymásra néztek, egy mindent időt átívelő ölelésben támogatták egymást a heverőig. Leülni, kipihenni az élet viszontagságait, megérkezni… Ezzel a képpel fejeződött be az előadás!

(Foto: http://willowwaves.deviantart.com/art/Golden-Wedding-Anniversary-407131629)