Erre Mary már nem kapott választ, mégegyszer az alvó gyerekre pillantott, gondosan becsukta az ajtót és indult lefelé. Még másfél óra és hazajön Tom, ő majd eloszlatja a gonosz felhőket. A konyhában próbálta elfoglalni magát, de egyre nyugtalanítóbb neszeket hallott, mintha a ház keservesen nyöszörögne. Semmi baj, nem fog összedűlni, alaposan megvizsgáltatták megvétel előtt… nyugtatta magát. Hirtelen nehéz csend vette körül, majd határozottan hallotta, hogy valaki nagyon lassan, óvatosan lefelé lépked a lépcsőn. Bobby mélyen alszik, villant át az agyán, amikor feltárult a hátsó ajtó. Ugyanakkor éles sistergéssel kialudt a lámpa! Mary alig mert levegőt venni, miközben a sötét konyhát fürkészte. Ahogy a szeme hozzászokott a holdvilágos sötéthez, észrevette, hogy bizony Bobby álldogál a veranda ajtajában! A kisfiú gyorsan a karjaiba futott és sokáig álltak a félhomályban egymást szorosan átölelve. Mire kicserélte a lámpa égőjét, valamelyest mindketten megnyugodtak. Bobby ekkor kezdte mesélni, hogy a délutáni kislány meglepett sikolyára riadt fel. Aztán hallotta, ahogy anyja bejött, de nem tudott se megszólalni, se megmozdulni. A kislány elmesélte, hogy több testvérével laknak itt és az a szoba mindig a lányoké volt. Őt Lisának hívják és sajnálkozott, hogy megijesztette, csak játszani akart… Mivel Bobbynak semmi kedve nem volt kislányos játékokhoz, csak anyját akarta, Lisa kinyitotta a ruhásszekrényben lévő titkos ajtót. E mögött rejtőzött a régi cselédlépcső. Mire Bobby lejött, a kislány eltűnt mellőle… Mary most már percenként nézett az órára, alig bírta kivárni, hogy a férje kocsija beforduljon a ház elé. Minden pillanatban a sóder csikorgását vélte hallani a kerekek alatt, miközben az óramutató lassan araszolt a tizenkettes szám felé…